Másfél év telt el azóta, hogy utoljára írtam. Korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy mire számítok, merre fog vinni tovább az utam.
Abban nem tévedtem, hogy az utam a szabadság felé már nem kifelé visz, hanem befelé. Csakhogy erről sokkal nehezebb beszélni. Olyan ez mint ami a világban zajlik, látom annak tökéletlenségét, őrült zavarait, de arra magamban egy tornádó okozta felfordulásként tekintek, amiben hiába akarnék tenni valamit, nem tudok, mivel az erős szél elsodor. Csak egyet tudok tenni, a ciklon közepe irányába mozdulok és ahogy közeledek a középhez úgy szelídül a szél, úgy növekszik a csend és a béke.
Ez olyan mintha passzív lennék, közömbös a világ dolgaival, de mégsem az. Olyan mintha sodródnék, de mégsem. Mert mikor befelé figyelek teret adok az igazi belső változásnak. Nem a világon változtatok, hanem magam változok, abban hogy hogyan látom és érzékelem a világot. Ez nem jelenti a világból való kivonulást, mert ez a belső útnak mindig van kinyíló virága ami a fizikai világban jelenik meg.
Elkezdtem felvállalni azt ami régóta érlelődött bennem és aminek csírája már benne volt az egyuttvallalkozunk.hu oldalban. Ebben találtam egy társra, akinek saját kezdeményezése ugyanazt a világ megteremtését szolgálja mint ami miatt létrehoztam a Társadalmi Jóllét Portál oldalt.
Most egy elengedési folyamatban vagyok, mindent amihez még eddig ragaszkodtam azt engedem el. Ilyenek mint a saját képem önmagamról, hogy én egy pedagógus vagyok, szoftverfejlesztő, vagy egy bevásárló közösség önkéntese. Nem ilyen képekhez igazítom tetteimet, mert csak részben fejezik a valóságom.
De ugyanúgy elengedésben vagyok a biztonsággal kapcsolatban, mert ha a biztonságom megtartása mérvadó a döntéseimnél és nem az amint magamban belül igaznak tartok, akkor távolodom Önmagamtól.
